/Részlet Loretta naplójából/
-kép-2013. Január 2.
- Ahhh. - nyögöm a plafont bámulva hatalmas szürke szemeimmel.
- Manó! - hallom tesóm hangját, belőve, az ajtó felől. Óvatosan emelem ki a fejem, a nagyobbnál nagyobb, és színesebbnél színesebb párnáim közül. Komolyan lekötnek ilyen apróságok néha, elég sűrűn.
- Reggelt neked is! - dünnyögöm, félkómás reggeli hangon.
- Ugyan már Loretta! A játék, mindenkinek játék! Neked meg ma fellépés. - emlékeztet nevetve. A hangjától hirtelen belefeledkezem minden körülöttünk történő dologba. El is felejtem az idők során, milyen felemelő érzés hallani azt a kacajt, ami azokból a puffadt rózsaszínű ajkakból származnak.
- Jó, hogy mondod! Hány óra? - ugrok ki az ágyamból a talajon heverő rengeteg órai vázatomra, jegyzetemre.
- Nyugalom kicsi lány! Még nincs itt a lovagod.
- Nem is a lovagom. - nyöszörgök, ajkaimat biggyesztve, fejemet lehajtva. Ez a legtöbbször hatni szokott, bár már eléggé kiismertek ahhoz, hogy ennek mindig bedőljenek, hiszen 17 éve már, hogy ugyan olyan hisztis vagyok, sőt. Meg merném kockáztatni, hogy az évek során ez csak rosszabbodik.
A szekrényemhez lépve kiveszek egy szoknyát, egy topot, és pár kiegészítőt. Utána azon nyomban a cipős polcomhoz nyúlok, kivenni belőle egy krémszínű, arany-csillogós magassarkút. Senki ne nézzen ribancnak, az oka nem ez. Még véletlenül sincs köze ilyesmihez. Pusztán alacsony vagyok. Vészesen. 17 évesen örülök ha megütöm a 162 centit. De ezt senki sem tudja biztosra, mivel nem vagyok hajlandó megmérni magam. Félek, hogy kevesebbet mutatna a szalag, mint amennyi az álomvilágomban vagyok.
- Hercegnő merre jársz?! - felnézve Sanca mosolygós arcával találom magam szembe, mire boldogan sikítok egyet, és a nyakába vetem magam. Sanyi a barátom. Nem, mint a lányok, hanem ő a BARÁTOM. Csupa nagy betűvel. A boyfriend-em, ha úgy jobban tetszik. Sanyival még az iskolában jöttem össze. Ő is a művészképzőbe jár, csak ő történetesen rajz és dráma szakra. Na de nem térek el a tárgytól. Sanyi szorosan magához húz, és apró puszikat nyom a fejemre. Ilyenkor a hasamban repkedő pillangóknak nevezett lények megvadulnak, és azt hiszem, hogy nem lehetek ennél boldogabb, amikor váratlanul megcsókol. Persze, ha más nem is, ő mindig megtudja cáfolni a logikámat. Na ez kifejezetten hülyén hangzik, mivel borzalmasan buta vagyok. Erre nincs jobb szó. Hisztis és buta is. És pénzem is van. Tényleg jó nagy ribancnak nézhetnek az emberek.... Loretta! - szidom magam fejben , és óva' intem magam, hogy ne kalandozzak el. Főleg ne amikor az én édes-falat és egyben egyetlen szerelmem karjai között vagyok.
- Szia. - suttogom halvány mosollyal a szám szögletében.
- Gyere mert nem érünk le a fellépésedig Csabára. - mosolyától a szívem ütemeket hagy ki. Na jó, talán mégsem. Mivel akkor már kétséges, hogy élnék. De azért biztos felgyorsul egy picit legalább.
- De így?! - mutatok végig magamon.
- Majd magadra kapsz egy bőrdzsekit. - nevet szerelmem, mire aprót bólintok. Nekem senki ne mondja, hogy a pasik nem értenek a divathoz, mert senki nem is ismeri Sacit. Ő igenis ért hozzá. Szeretem ha megmondja neki mi tetszik, mert fiú is, és stílusa is van. Főnyeremény.
Az utat kocsival tesszük meg, de nem feltétlenül tudok bármi lényegeset, hiszen úgy is végig alszom azt a pár órácskát. Mindig ezt teszem. Az út oda pontosan 5 óra 28 perc Google Maps szerint. Igazából ez attól függ ki a sofőröd. Tesómmal mindig gyorsabb az út. Lebattyogva a nappaliba, felkapom a már anyu által összekészített cuccomat, és kisétálok az autóhoz. A szüleim szokás szerint most is dolgoznak. Nem meglepő. A kocsinál állva könnyes búcsút veszek Sanyitól, aki még utoljára megdicsér és körbepuszil. Ő nem jöhet velünk a fellépésemre, mert neki holnap jönnek haza az unokatestvérei. Bedobom magam az első ülésre, majd az utat bámulom egészen addig, amíg Sopronból kiérünk.
*****
- Ébresztő Kisasszony! Itt vagyunk. - hallok halkan egy hangot, miközben azzal szenvedem, hogy kinyissam az eddig leragadt szemeimet. A kocsiból kikászálódva azonnal az égre nézek. Sötét és csillagos. Tökéletes. Valahogy ilyen volt 2006 augusztusában is, amikor először énekeltem emberek előtt. Akkor egy kisebb táborban voltam és a tűz körül énekelgettünk. Mély sóhaj tör fel ajkaim közül, és visszatérek ábrándozásomból a múltról. Egyenesen a jelenbe tekintek, ahol egy csarnoknyi ember kíváncsi rám. Lábaim enyhén megremegnek, de ez már szokásossá válik. Csak semmi stressz. - szólok magamra még utoljára, majd felkapva a bőrdzsekimet, megigazítva a hajamat, és a sminkemet megcsinálva kilépek a sötét színpadra. Aztán hirtelen a semmiből megszólal a zene, és elveszek a dallamban. A lábremegésem alább hagy, de még mindig nem az igazi. A lámpák felkapcsolódnak, én pedig tisztán kezdek neki az első taktusok kiéneklésének. Kelly Clarkson - Behind These Hazel Eyes. Egy olyan szám, amit kívülről fújok, mégis mindig máshogy éneklem. Hibákkal dúsítva. Hol ezt hibázom el, hol azt. Egyszer emlékszem túltáncoltam a dalt, máskor pedig túl érzelmesítettem. A jelenbe visszatérve a fények villódznak, én pedig a dal közben erősen koncentrálok arra, hogy lássam mennyien vannak. A csarnok egyként kezd el sikítozni, és ez erőt ad. Aztán felnézek a jobb oldali emelvényhez, ezt igen rosszul téve. Szerető testvérem helyett olyat látok, ami miatt egy picit még a dalban is elakadok. Persze alig észrevehetően, de neki ezt is ki kell szúrnia. Honnan veszem? Féloldalas rossz fiús mosolya mindent elárul. És míg én azt kívánom a föld nyeljen el, ő addig végig rajtam tartva a tekintetét érzi jól magát egy igen erősen sminkelt lány társaságában. Fogalmam sem volt róla, hogy ő mit keres itt. Pestről neki sem két perc az út. Egyáltalán honnan tudta ő meg, hogy itt leszek ma este... Annyi kérdés kavarog a fejemben, le kell álljak. Már attól tartok, hogy a dalszöveget is eltévesztem, mikor lecsengenek az utolsó hangok, én pedig a tömegre emelve a figyelmemet, mosolyogva köszöntöm őket. A kisebb bevezető után én lesétálok a színpadról, teret adva a következő fellépőknek. Direkt a bal oldalon sétálok le, de feleslegesen, ugyanis Máté már ott áll, farzsebbe tett kezekkel. Erről csak eszembe jut, hogy milyen szexin áll rajta egy ilyen nadrág. Sötétbarna haja hibátlanul esett az arcára, fél szemét eltakargatva. A szemei... Nos igen. Fekete szemei gyönyörűen ragyognak. Olyanok, mint egy fekete lyuk. Belenézel és lehúz olyan mélyre, melyből szabadulni esélyed sincs. A baj csak az, hogy ebből az örvényletes kábulatból szabadulni nem is akar az, aki belekerül. Karjait kitárja én pedig levéve az álarcomat a karjaiba esek és szorosan hozzábújok. Eddig ha láttam végig szidtam és sikoltoztam. Most nem tudok mit tenni. Szemeimet szorosan lehunyom, és mélyen beszippantom édes illatát. Borzalmas hiányérzet hasít végig rajtam egyetlen mozdulatától. Mert igen, hiányzik. Ő volt az a fiú, akiért mindent megadtam volna. És talán még ma is ő az, attól függetlenül, hogy már mindketten mással tengetjük mindennapjainkat. Kellett neki idejönni!
Igen Loretta, akkor is ez volt a véleményed amikor először megpillantottad a teremben... - gúnyolódtam magammal. Hiszen mindennél jobban tudom, hogy ez az én hibám. Ezért is olyan borzalmas minden. Mert tudom, hogy nem haragudhatok rá. Ő volt az, aki mindent megtett azért, hogy ma ugyanúgy a karjaiban tarthasson, kényelmetlen belső marcangolás nélkül, vagy éppenséggel következmények nélkül. Apropó következmények... - Ennyi kell, hogy észhez térjek, és nem gondolva arra, hogy megbánthatom, tolom el magamtól.
- Awww. Miattam ölelkezzetek nyugodtan. Nem zavar. - hirtelen fordultam oda, ahol a szőke, nyakig sminkelt lányt találom, aki Máté partnereként érkezett ide.
- Um, nem. Nem miattad. - rázom meg a fejemet arrébb állva Mátétól, aki azonban könnyedén kinyújtja a karját és magához húz. Arcomat a mellkasába fúrom, főként abból a célból, hogy elrejtsem mennyire piros lettem hirtelen.
- Mit akarsz Liz? - hallom a Louser fiú hangját halkan, mégis élesen csattanni.
- Dévvel megyünk a szállóba. Gondoltam szólok. Oda gyere majd. És hé! Kérlek most ne kószálj! - mondja a lány, enyhe fájdalommal a szemében, majd elfordul tőlünk és ellépked. Ekkor leesik, hogy ezek szerint a lány "Dév" barátnője.
- Máté... - szólítom meg csendesen.
- Hm?
- Hova kóboroltál? És ami fontosabb miért? - kérdezem, óvatosan fel-felpillantva rá.
- Nem lényeges. Gyere! Elmegyünk a mekibe. - ragad kézen, majd összekulcsolja az ujjainkat. Én meglepődök ezen a mozzanatán, neki viszont teljesen természetes. Beülve a kocsijába lassan húzza ki a kezét az enyém közül, és helyezi a kormányra. Félénken kapcsolom be a rádiót, amikor megszólal Christina Aguilera - Hurt című száma. Érzem Mátét teljes testében megfeszülni, de semmit nem szól. Ujjai görcsösen szorítják a kormányt, belefehéredve ebbe az egyetlen egy mozdulatba. Kezemet óvatosan húzom végig az övén, ezzel elérve, hogy lassítson, majd nem sokkal később meg is álljon egy közeli parkolóban.
- Máté mi a baj? - teszem fel neki a kérdést, végig rajta tartva a szemem az arcán. Fel vagyok rá készülve, hogy hirtelen haraggal leteremt, régen is sokszor csinálta ezt, nem lenne új. De most érzem, hogy nagy harcot vív magában. Nem is azért, hogy elmondja -e, inkább az lehet, hogy hogyan.
- 6 éve. - suttogja. Alig értem a szavakat, mégis villámcsapásként ér a felismerés. Két szó és összeállt a kép.
- Nem a te hibád... - mondom, de nekem is könnyek gyűlnek a szemeimbe.
- Tudom. - mondja feszülten.
- Mégis magadat hibáztatod! - csattanok fel, és egy könnycsepp minden akaratom ellenére kihull a szememből. Gyorsan letörlöm, majd hirtelen olyat teszek amire még én magam sem vagyok felkészülve. Egy egyszerű mozdulattal az ölébe huppanok. Kezeimet a nyakába kulcsolom, és szorosan megölelem. Ez idáig nem is lenne meglepő, feltéve ha nem ülnék az ölében. Akaratlanul araszolok még közelebb hozzá, míg már tényleg csak annyi hely marad közöttünk, hogy éppen legyen levegő. Látszólag nem tenne velem semmi olyat, amit én nem akarnék, ezért tétován ölel vissza, fél kezét a hátamra szorítva.
- Tökéletes vagy. Egyetlen porszemet nem akarnék még a legcsúnyább ruhádon sem megváltoztatni, mert így vagy tökéletes. - suttogom a fülébe, amitől enyhén kirázza a hideg. Szeretem ezt. Szeretem magunkat. Nem őt, és nem magamat. Tévedés. Kettőnket szeretem: együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése